Nemhall.Nemlát.2009.03.24. 15:15, Ray of Hope
és beszél.
kedv:{ijedős}
zene:{ Better Alone}
Hi People.
A csütörtöki bravúroskodásom után,amit ma tettem,az egyenesen szégyen.Egyszerűen egy elég gyáva tett ahhoz,hogy baromira szégyelljem.
Mert az elmúlt héttől,tegnapig sok ember valamiféle pozitivumot közölt rólam,hogy remek emberismerő vagyok,őszinte, stb. és hogy votl aki azt mondta,remek példakép vagyok számára a kitartásommal,akaratommal és minden más fényező tulajdonságommal.Én meg csak mosolyogtam,hogy végre tisztelnek az emberek.
Véleményt könnyen formálok,hisz minden nap kapok az élettől valamiféle jó kis témát...
De,bevallom őszintén,mikor az érzéseimről van szó,nehezebben tudom kimondani.Mármint az illetőnek.
Úgyérzem,az én kis érzéseimet körbelehet írni,hasonlatokkal lehet bepontosítani,de úgyis csak én érzem minden egyes atomját és molekuláját.Más csak elképzeli.
Ha másnak elmondom a rajongásom tárgyát,mindössze azt láthatja,hogy tényleg mennyire fontos nekem,tényleg mennyire érdekel és tényleg mennyire rajongok érte.
De csakis én érzem belül,hogy mi mindent meg nem tennék érte.
És ma.Gyáva voltam.Eszméletlen gyáva.
A buszon ülve tanakodtam magamon,jó pár keserű mosollyal tarkítva,hogy tessék itt van a mindenki által dicsért Ray of Hope.Menekül a saját érzései elől,mert nem akarja,hogy éppen az tudja meg,akiről szólnak az érzései.
Komolyan mondom,talán a régebbi csalódások miatt,vagy nem is tudom,félek attól,hogy a hőn áhítozott személy megtudja mit érzek.Főleg akkor,hogyha tudom mennyire is reménytelen a dolog.Maradjon az én kis lelki kalitkámba,mint holmi szobamadár,mindenki megcsodálhatja,de ki nem engedem.
Nem fogok nevet adni neki,mert elárulnék mindent.Nem fogom folyton felhozni,mert akkor érdekelni fogja az embereket.Vigyázni akarok rá.Ő az enyém,és ha valaki tudomást szerezne erről a madárról,és fondorlatosan kiengedné...a madár pedig pont hozzá repülne..
Olyan érzés lenne,sőt már az is,hogy a szívem szakad meg.Félek.Rettegek ettől,hogy a kincsem,amit csak magamnak tartogatok hüvős,mélázós estéken,ami csak nekem csicsergi a lelkem dallamait,másé lesz.
Félelmetes.Elcsodálkoztam magamon,és bevallom undorodtam is,hogy tessék itt a nagy hős,a nagyszájú,aki kimondja a véleményét..most meg fut.
Fut,minél messzebbre,mert felmerült a gyanú,hogy talán..a madárkát elárulták.
Ijedten rezdültem össze a gondolatra.Ijedten feszült meg bennem a kalitka rácsa,és nem mertem megtudni,hogy valóban nyitva van-e az ajtaja..
Felültem a buszra,és hazáig meg se álltak a gondolataim.
Itthon már csak arra volt erőm,hogy ledőljek az ágyra és magamra erőszakoljam az alvást,amikor már nem kell járnia az agynak,és már az történhet,hogy bármi.
Szégyellem magam.
...
Viszont a másik pillanatban meg előtör belőlem,hogy és akkor mi van?Nem fogom letagadni a madaramat,elvégre az enyém.És ha megtudja,hogy aki életre keltette a madarat..hogy létezik?És akkor mi van?
Ha rákérdezz,én felelek.Ugyan mi az nekem.Csak szimplán elélököm a tényeket,és kész.Mit tud tenni ellene?
Csak úgy csuklóból,csak úgy full lazán.
Hogyne.Ez is egy gondolat.
De tudom,hogyha..ez lenne a szitu,a gyomrom kisebb lenne a szememnél is, és remegne.És félnék.Rettegnék.
Ezt a démont még nem tudom legyőzni,még nem érzem magamat nagyon erősnek hozzá.
Még nézem egy darabig,ahogy röhög.Nyugodtan röhöghet,hátat forditok neki,de mégsem tudok úgy tenni,mintha mi sem történt volna...
Sajnálok mindent.De nem bánom.Tudom,hogy ennek valahol pontosan igy kellett történnie.
Nagy levegő,egy kis Anna and the Barbies és megnő az önbizalom,megnő minden ami most totál lecsökkent.
|