zene:{pink-fucking perfect}
kedv:{ borongós} 

 Hi People.
Ritka nálam,ha egy nap két bejegyzést írok.De most muszáj.Nem bírom ki.

Azt gondoltam,hogyha sírok,akkor jobb lesz,de nem így van.Úgy érzem,hogy minden könnycsepp amit eltörlök a szememből,újabb okot ad a következőre.
Amikor igazán jól érzi magát az ember,akkor általában vagyis nálam így szokott lenni,jön valami ami romba dönti a dolgokat.A veszekedés amolyan napi tényező,ami kezdi leszívni az energiáimat,kezd engem is kicsit összecsomagolni és eldobni a fenébe.
Tökéletesnek lenni.Ez a mondat lebeg a szemem előtt,főleg azért,mert olyan sok mindenkinek KELL megfelelnem,holott nem is akarok.Ez olyan elvárás felém nézve,hogy milyen legyek,mit tegyek és mit ne.És egyre több súlyt nyomnak rám,hogy félek,az igazi önmagam már nem is kell lassan a világnak.
És van,hogy csak elmosolyodom,mert eszembe jut valami szép emlék,aztán pedig bevillan,hogy milyen régen is volt.Ez egy ilyen korszak úgy tűnik.Az életemben sok ilyen kis ismétlődő periódus létezik.
Most a nővérem támadt rám.Úgy érzem igazságtalan,mert segítettem neki,csak ő is tele van gondokkal,és úgy tűnik én leszek a levezető.Rám zúdítja a dühét,pedig talán nem is feltétlen rám haragszik.Mama is.Mivel csak rajtam tudják levezetni.Pedig milyen érdekes,hogy a szakdolgozata éppen erről szólt,amit legépeltem neki.Néha úgy tűnik a szavak csak szavak maradnak,semmi több.
****

És néhány elszórt szó,van hogy jól esik,az,hogy akiktől nem várnám,azok írtak nekem valamit,mert most is villog az msn ablak.És ezek az apróságok mind-mind mosolyra késztetnek.
Csak néha azt kérdezem,ki lesz az aki egyszer letörli ezeket a könnyeket,ki lesz aki kitisztit úgy belülről? Úgy,hogy elengedjem a múlt összes mocskát,sértéseit,mindent,hogy ne tartsam itt bent.Én nem tudom,lehet én nevelődtem félre,de sosem tudtam ezeket elengedni,mindig is megmaradtak...a régi sérelmek ugyebár.
Majd holnap jön egy új nap,és tudom,hogy jobb lesz,csak még ma  van.Még ebben az állapotban vagyok,hogy nem tudom hová tenni ezt az  érzést.Talán megszokás,hogy vita van itthon,vagy vita van mással.Mert ez tényleg,már zsigerből megrántom a vállam.Pedig ennek nem így kéne lennie.Mi értelme NEKEM változni,mikor a körülöttem levők egy csöppet sem óhajtanak?Miért én töröm magamat? Ez a nyomorult megfelelési kényszer,ami semmire sem való,mert csak megtöri az embert,az eddigi egóját,mindenét.És akkor megint álljunk fel,arról a bizonyos mocskos padlóról,és igenis megint nevessünk és legyünk jókedvűek,mert az élet bizony megy tovább és az örök sajnálók majd megjelennek,meg majd azok is akik lenézőek néznek rád,hogy te milyen szerencsétlen vagy és persze depressziós.Az ő életükben a legnagyobb trauma az,ha 20 ezret kapnak a megszokott 30 helyett,hogy az egyik pláza bezárt,hogy ezt meg ezt nem kapta meg,tudom ezek megszokott sztereotípiák,de sajnos ezek a valóságból lettek kovácsolva.

Most meg itt ülök,aktuális a szám amit hallgatok,próbálom újra összerakni magamat,nem panaszkodni az msnes emberkéknek,mert nincs értelme.Egyszerűen csak nem értem az embereket.Biztosan bennem van az a gyárilagos hiba.
Most meg itt tartok,hogy elmúltak a könnyeim.Csak égeti a szemem,és fáj a lelkem,a szívem.Belefájdult komolyan,hogy miért kell ennek így lennie,miért kell ezt éreznem annyi minden jó után...
Az élet egy hullámvasút,dehogy ennyire? Néha félelmetes.Ijesztő.
Ijesztő az is,hogy letudom előre vetíteni a dolgokat,hogy miből mi következik,és hogy tudom,hogy az embereknek csak haláluk után fontos az akit szeretnek.Hogy az elvesztés pillanatában nyer értéket a közös emlékek halmaza,egy kósza mosoly,egy kézfogás,egy ölelés...egy szeretlek szó.
Undorító,hogy ez igaz.De így van.

Talán egyszer,csakis az álmaimban,megjavul ez a világ.
És talán egyszer elég jó leszek azoknak akiket én szeretek.

Ray.