zene:{my chemical romance-destroya}
kedv:{húzos}

 Hello PpL.

Ez a világ egy összességében,nagyszerűen összeállított negatív diszkrimináció.
Belekötnek a hajadba,a kinézetedbe,belekötnek a gondolataidba,belekötnek abba,hogy te miként vélekedsz,mostanában megszokott az,hogy nem szabad őszintének lenni,mert fájdalmas terület az emberek számára,vagy éppen szinte semmit sem szabad lassan...
Legalábbis a tinédzserek szintjén ez működik a mindennapok tengerében.Vagy jó felé evezel,dagadó vitorlával,vagy széjjel bombázzák a hajódat,úgy ahogy az elő van írva.Méghogy nem kell megfelelni azoknak a bizonyos elővárásoknak,na persze.
Néha szeretnék igazán rohadék lenni,odacsapkodós commentektől kezdve,szemtől szembe rohadékoskodni,de nem tudom,mi értelme,mint csak agresszió levezetés.Fogalmam sincs,mi az a nyomorult kis lakat,ami visszatart,vagy a vészcsengő.Néha elszáll a csöpp fejem és azt gondolom,minek nekem baráti kör?De tényleg,minek?
Csak egyetlen egy ember kell,hogy szeressen,és nem több.
Persze,a barátokról nem csak a panasz érkezik,végre már.Hanem kezdek ráébredni,hogy minden barátom valamiféle szelektív válogatás alapján került be az én kis csöppnyi világomba,és ugyanilyen módszerrel  hullik majd ki.
Persze,nézd,ez is okfüggő.Van aki 10 éve még mindig itt van és itt is marad.Azt hiszem ez sem véletlen.
Tényleg azt kérdezem magamtól annyiszor,hogy mi tart vissza? Már nincs mit vesztenem,már úgy érzem,hogy az emberek pusztán hobbiból szórakoznak velem,de valahol erre is csak egy vállrántás a válaszom.Régebben erre igazán kiborultam volna,lásd néhány nappal ezelőtt,de valami eltört és meg is szűnt.A mások iránti folyamatos törődés vagy aggódás.Miért vagy épp Minek?
Aki megérdemli,arra a mai napig olyan figyelmet fordítok,és olyan kapcsolatot alakítottunk ki,hogy mindkettőnk számára jó érzés.Barátok vagyunk,és ez a szó nem csak arról arról,hogy ide-oda váll van amikor sírni kell,hanem tényleg mindent elmondhatok és nem kell ám félnem attól,hogy másnap már a fél világ tudni fogja,vagy megjelenik a debreceni újságok címlapján.Persze,ez túlontúl irónikus,de érthető legalább.
Pont tegnap beszélgettem erről egy lánnyal,aki közel állt hozzám.Múlt idő,mert lassan ő maga az,aki elásta ezt.Azt mondja,még ugyanolyan fontos vagyok neki,de azt hiszem ezek is csak a szavak kategória...mára már.Nem tehetek róla,hogy már mindenki homlokára egy kérdőjelet festek.Nem szeretek pofára esni.Szóval ő mondta,hogy mennyivel kényelmesebb az,hogy nem mondjuk el az adott személynek,hogy mi a bajunk vele mert az bizony további gondokat szül,és hát kinek van kedve éjszakákat átsírni,vagy úgy feküdni le,hogy jajj XY rosszba van velem?
Komolyan mondom,megdöbbentem.Ilyen alapon...mi az alapja a barátságuknak?A bizalom?A szeretet?Mi?
És rájöttem,hogy miért én vittem el a balhét: egyszerű a képlete,mert én voltam az egyetlen aki szemébe mondta,hogy gond van.Persze így egyetlen ember lett a rohadék,az pedig én vagyok.Most sem bánom,nem forgatnám vissza az időt,és nem szívnám vissza a szavakat.Nekem is épp úgy fájt,de hát nem mindig tiszta és szép "munka."
Néha kényszer érzek,hogy elmondjam mit gondolok erről az elcseszett diáktársadalomról,arról,hogy a tinédzserek mennyire kifejlett kiskorú bűnözök,hiszen hazudnak,lopnak,csalnak.= Hazudják,hogy szeretnek,ellopják a te értékes perceidet,és persze te vagy az akit a végén "megcsalnak."

A felnőttek világa sem hiszem,hogy túlságosan jobb,hiszen ott ennél is durvább dolgok jönnek elő.Ugyanúgy megvannak ezek a mocskos kis játékok,csak ott felnőtt verzióba pakolva.A nővérem az élő példa erre,rengeteget mesél,és attól a világtól is kissé kivülállónak érzem magam.Szeretnék mindkét oldaltól távol maradni,és csak bizonyos pontokra koncentrál,amik majd egy egyenes vonal mentén ( vagy talán görbe) kiadják az én élet utamat.

Ray.