zene:{ emily osment-love sick}
kedv:{felfelé hüvelykujj}

Hello PpL.

Úgy érzem magam,mint egy kis virág,ami a nap sugaraira szépen,lassan kinyílik, a sok viszontagság után,lásd eső,hó és egyéb szindrómák.Egészen jó érzés, hogy közeledik a tavasz, a lelkem is beleborzong ebbe az újdonságba.
Az érettségi vészesen közeleg,és próbálok mindent megtenni azért,hogy matekból meglegyen a kettesem, a többiből meg négyes-ötös.Ezekre hajazok,és nagyon nagyon próbálkozom,remélhetőleg meg lesz az eredménye.Tényleg szeretném,akarat az megvan, a többi pedig azon múlik,hogy mennyire akarom ennél is jobban ;)

Az elmúlt két három napnak megvolt a boldogság íze,és ugyanúgy belekeveredett az a fanyar,keserű íz is.Nehéz volt lenyelni, meg kell,hogy mondjam.Azt gondolom,az emberek egyszerűen nem néznek körül ott magukban,hogy mit rontottak el,nem következtetnek arra, hogy bizony sajnos minden tettnek következménye van.Azt hiszem én sem.Azt játszom okos vagyok,azt játszom,én pontosan tudom mit kell tennem, de a végén úgyis belátom, hogy ott ülök a semmi közepén és pont olyan tanácstalan vagyok, mint sorstársaim. Próbálok logikus lenni, minden erőmmel felnőttként viselkedni, de néha ha ezt teszem, észre sem vehetően megbántok másokat, azzal,hogy  könyörtelenül áttaposom álmaikat.Sokat filóztam már ezen,hogy miben rejlik a boldogság? kinek vajon mi az életfeladata, milyen ez a pálya,merre tart, mi a végkifejlett és mik azok a bizonyos mérföldkövek. Mindannyian önmagunk keresésre indultunk anno X éve. Én egy sima egyenes úton is nagyszerűen eltévedtem saját magamnak köszönhetően, hiszen azok a bizonyos ösvények, mint Alice Csodaországában, amik olyan csábítóak voltak, hogy úgy gondoltam, visszatalálok az utamra...vissza is találtam sok kerülő árán.Bár meg kell, hogy hagyjam ezek a kerülők nagyon is tanulságosak voltak. Mindig adtak valamit az egészhez,hogy több legyen,színesebb, részletgazdagabb. És nekem ez a fő kérdésem magammal szemben, hogy miben rejlek én? Ki vagyok, merre tartok,hogyan tovább.
Nem hiszem, hogy ezek már csak olyan átlagos tinédzser problémák, hiszem azt, hogy ez benne van minden felnőttbe,minden dolgozó emberben, ezek a bizonyos 'életnagykérdései' csak egyszerűen nem mutatják ki,belül rágja őket, mint valami titkos féreg.
Rájöttem, hogy boldoggá tenni másokat tényleg jó érzés. Önző ember lévén, én élveztem ha adnak nekem, és azt hiszem kevesebbet szolgáltattam vissza. Mostanában pedig rájöttem, hogy mennyire jó adni, ha van aki értékelje, ha van akinek valóban boldogságot okoz. Jó érzés látni, hogy egy-egy ölelés mit vált ki az emberekből.Talán a saját boldogságom is ebben rejlik : teljes szívből adni valamit.

Az őszinteségem finoman csiszolódik a kövek között.Lassan elérjük azt a szintet, hogy nem lesznek bántóak a szavaim, és nem lesznek nyersek és mégis őszinteséget rejtenek. Az igazsággal igazán csínján kell bánnunk, mert ha egyszer kikerülünk a kontroll alól, sok minden a felszínre bukkanhat, amiről eddig mélységesen hallgatunk. A vita csak vitákat szül és az még több vitát. Erre a minap is rájöttem, hiszen egy egyszerű fiú-fiú beszélgetésből olyan szintű vita kerekedett, hogy megkockáztatom, ez csak még botrányosabb is lehetett volna. A végén én már csak hallgattam, olvastam a sorokat, és keserűen mosolyogtam. Ha ennyire kikészítek valakit azzal, hogy ilyen vagyok...akkor egyáltalán miért? Mi motiválja még?
Talán az ami engem, az a kis lökött belső hang, ami azt suttogja folyamatosan, hogy ne add fel. Mit ne adjak fel? Annak az esélyét,hogy bármi is változik? Na igen.Ez az,amit a naiv kis élőlényem imád. A változás, annak a reménye. Az új esélyek,és még akkor sem látom be, hogy valójában csak én változhatok/ változtathatok mások nem fognak,sem az én helyzetemen,sem ezen az egészen.Nem is szabadna mástól várnom bármit is.Sem szabadságot, sem semmit. Buddha szerint a boldogságot is magunktól várhatjuk csak és milyen igaza van,hiszen ott a döntés a kezemben, hogy egy-egy esemény hallatán hogyan reagálok, hogyan viselem el,hogyan látom és értékelem a történteket. Minden éremnek két oldala van és ezek a bizonyos két oldalak, na igen. Hajlamos vagyok csak az egyiket látni addig, amíg valaki fel nem hívja rá a figyelmemet.
By the way, azonban az elmúlt két nap láttam az érme mindkét oldalát.
Félelmetes volt, hogy a gondolataimba merülve mentem az utcán két barátommal, nevettünk, és tényleg jó hangulatom volt  és csak hirtelen szembe jött velem valaki.Félelmetes, hogy az érzések mennyire megtudják változtatni az ember hangulatát,benyomását,mindent! 
Nem néztem a szemébe. Kerültem a pillantását, egyszerűen csak egy másodperc volt,egy futó pillantás, egy köszönés és eltűntünk mindketten az éterben. Nem néztem hátra, mert pontosan tudtam, hogy nincs értelme. Ha hátra nézek pont ugyanaz az érzés lesz,ugyanúgy megfogja ütni a szívemet. Teljesen megijedtem ettől.

A következő kép, hogy ülök a játszótéren,élvezem a napsütést, agyalok, ők nevetnek,bolondozunk és megcsörren a telefon. Azt gondoltam ki fogom nyomni,de megadtam az esélyt, magamnak. Még jó,hogy volt ami elterelje a figyelmemet és úgy tegyek, mintha mi sem történt volna...

Az estém pedig jó volt.Úgy érzem megint kaptam egy újabb energialöketet, egy reménysugarat valakitől ott fent, hogy az élet izgalmas és így szép. Hálásnak kell lennem minden boldog perc miatt,minden nevetés kapcsán,mert eltudom őket tenni magamba, és a rosszabb napjaimon csak úgy előkapom :)

have a nice day emberek.

Ray.  


"Csak az fogy el, mit együtt végigélhetnénk,
És sose leszünk, akik együtt lennénk." ( köszönöm!)