zene:{pink-raise your glass}
kedv:{furahangulat}

 Hi Everyone :)

Rohadt régen írtam,azóta annyi minden történt megint.Szinte minden napra jut valami ezekből a kis-nagy csodákból.
Néha valóban rájövök arra,hogy amit tudok fejben,azt csak úgy tudom,és később értékelem át és fogom fel.Többek között azt,hogy az élet olyannyira megy tovább,hogy muszáj futnom,lépést tartanom.
Pedig ha leállok akkor sokkal jobb egy kicsit,mert akkor úgy van időm felfogni a történteket,elgondolkozni,hogy talán másként is lehetett volna.

Ha valakit elveszítesz,az elvesztés pillanatában még távoli maga a fájdalom.Olyan fantomszerű,láthatatlan ködként ereszkedik rád,és csak azt érzed,hogy már nincs.De a valódi nem voltát csak akkor érzed,mikor felhívnád és rájössz,senki sem fogja felvenni azt az átkozott telefont.Ez a legszomorúbb az egészben,hogy úgy érzem tehettem volna valamit még,de nem tettem meg.
R.I.P Pótanyu.
****
Nemsokára,vagyis pont egy hét múlva itt lesz a szalagtűzőm,és nem tudom,fura érzés,gyomorszorító.Nem attól félek,hogy béna leszek,vagy hogy egyáltalán mi lesz ott,hanem hogy szalagtűző és nekem.Még látom magamat nyolcadikosként,úristen mennyire sírtam hogy vége, és most megint?Megint vége lesz valaminek és rettegek ettől az érzéstől.Belegondolni abba,hogy jövő szeptemberben míg mások ugyanide fognak járni ötödévre, én már nem.Azt hiszem,vagyis remélem,hogy a barátságok,amik igazán erősek voltak azok mindig megmaradnak nekem.Erre szükségem van.

Nekem ez az Ex-tészta mindig keserű volt,és utáltam felfedezni,hogy exek még mindig vannak.Nem fáj az ő boldogságuk,nem fáj az,hogy másként és máshogyan.Néha rájövök,hogy én mennyire rohadtul önző tudok lenni,mert elvárom mástól,hogy ne robbanjon ha én beszélek XY-nal,de ha meglátom,hogy őt bejelölte iwiwen vagy máshol akkor én robbanok.Nem tudom,meddig egészséges ez a féltékenység dolog.Próbálom lazán venni,de a fejemben még benne van és egész este erről gondolkoztam,mivel sikeresen nem bírtam elaludni hajnali ötig.
Azt hiszem,ez a bizalom kérdése.Valóban az,ahogy az is,hogy elengedjük ide oda a másikat,kérdezés nélkül.Nekem ez kellett,hogy szabad legyek és tudtam hogy ennek bizony ára van.Ez volt az ára.
De ezen is túl leszek,ismerem magamat annyira,hogy tudom,hogy az első nap az ami még  agyalós aztán pedig az új élet szelére felpattanva elfelejtem az ilyen csip-csup dolgokat és élvezem azt az életet ami végre az enyém :) Mert erre vágytam és ezt kell tennem.Néha még nehéz elengednem magamat,főleg úgy,hogy az előző X néhány évet úgy éltem le,hogy a számomra meghatározó dolgokhoz bizony szabályok társultak.Többnyire én korlátoztam saját magam,és másodrészt meg azok akiket szeretek.
Talán csak az emberi tökéletlenség,önzőség kavarodik fel mindig bennünk ezzel kapcsolatban.Félünk,hogy elveszítünk valamit vagy épp valakit.Egyszer végre mostmár ideje lenne megtanulni,hogy semmi sem a miénk igazán :)

xoxo.
Ray.