zene:{Pink-Fucking Perfect}
kedv:{semmitmondó}

 Hello People.

Rájöttem,hogy az ördögök közöttünk élnek.Észrevétlenül szivárognak közénk,észrevétlenül szeretjük meg őket.

Tudom,ezek a mondatok kicsit dramatizáltak,olyan színházi darabos mondatok,de valahogy tényleg így érzem.Nem a szó szerinti ördög verzióban,csak tényleg,néha azokban csalódunk,azok fordulnak ki önmagukból ( vagy éppen megmutatják a valódi arcukat) akiktől ezt nem vártuk volna.A szeretet azt hittem képes segíteni,képes valamit adni a másiknak,de úgy tűnik ez olyan lehetetlen helyzet.Nem véletlennek érzem már azt sem,hogy csak úgy ki-be lépkednek az életükben.Alakváltók.
Beléjük szeretünk talán,megkedveljük őket,baráttá fogadjuk őket és egyszerűen csak megtörténik az a bizonyos maszkledobás.Olyan nehéz,olyan veszettül fájdalmas,pedig csak mi voltunk vakok.Nehéz elfogadni azt az alakot ami az igazi,azok után amit kaptunk,nem?
****
Rájöttem,hogy miért érzem magam egyedül sokszor.Nem csak azért,mert ténylegesen egyedül vagyok egy helyen,vagy depressziós lennék, vagy mert csak velem történhet ilyen,egyszerűen azért,mert akiket megszeretek és közel engedem őket magamhoz,akik a "tartóoszlopok" az életemben,egyszerűen megváltoznak,megszürkülnek,átalakulnak,mássá válnak,önmaguk lesznek vagy kitudja,és kilépnek ...én pedig összerogyok.Néha felteszem a kérdést,hogy nekem erre tényleg szükségem van e? Csak naív vagyok,rettenetesen.Azt hiszem,hogy sosem múlik el a jóság,a szeretet és a boldogság sem.A fejembe kellene verni az igazságot az életről,hogy mindig minden változik,és semmi sem marad örökké ugyanúgy.Elmúlik,ahogy a tél és a nyár is.
Üresnek érzem magam,rettenetesen.De magamnak kell megadni a plusz érzeteket és akkor nem lesz gáz,nem kell másokra támaszkodnom,mert kitudja hogyan alakul ez az egész.
A felnőttség ott kezdődik,hogy rájövünk,csakis magunkra számíthatunk,igaz? És hogy nem csak belátjuk ezt,hanem így is élünk.A gyermeki én mindig követelni fogja a barátokat,követelni fogja azt a ragaszkodást ami később összeomlaszt minket ha nem megfelelő a tartás vagy maga a tartóoszlop.
Csakis önmagunkra számíthatunk,és azon kevés emberekre,akik sosem akartak tartóoszlopok lenni az életünkben,hanem csak egymás mellé építettük azokat a bizonyos házakat.
Mennyi súlyt képes elviselni egy kapcsolat,egy barátság? Mennyi jó szónak és sértésnek kell elhangzania ahhoz,hogy minden egálba legyen?Kitudja.
Tovább kell lépnem.Túl hosszú és fáradtságos néha rendbe szedni azt amit a hátam mögött hagyok.Holott tudom,hogy makacs vagyok és szeretem sokszor azt hinni,hogy nekem volt igazam.Utólag...mindenki okos.
****
Ha valakit szeretünk,a boldogságát akarjuk.Azt,hogy megtalálja a helyét a világban,azt,hogy igazán jól érezze magát.
És mi nem szólhatunk bele,hogy kivel,mikor és hogyan.Talán az önzőségünk az,ami nem engedi,hogy jó szemmel nézzünk egy olyan kapcsolatot,ami lehet,hogy a másiknak az életét is jelentené...mi viszont úgy gondoljuk,ez nem a megfelelő.
" Nem, ő nem a pasim,de szeretem az öleléseit, a szemeit, a mosolyát.. a rengeteg közös emlékünket, a perceket, amikor együtt nevettünk.. azt hiszem, szerelmes lettem a barátságunkba...."