zene:{ porcelain black}
kedv:{elcseszett}

Hello PpL.

Túl régen írtam,szinte már ki is jöttem a rutinból.

Azon gondolkoztam, hogy a jó döntések pillanatok alatt vagy épp hetek múltán lesznek jók. Mitől lesznek jók és mitől rosszak? Mindig próbálom mindkét szemszöget megnézni, hogyan is lehetne a lehető legjobban...
Túl sokat agyalok, de mentségemre legyen, mert tudom, hogyha a szívemen múlna egészen máshogy lenne az egész. Őrültségeket halmoznék mert gyorsan érzek...túl gyorsan lángolok fel, mint egy máglya. És az a legdurvább, hogy így belegondolva, van aki a máglyámra nem hogy vizet önt, hanem még homokkal is leszórja...
Szeretek ösztönlény lenni, megélni a pillanatokat de az útóbbi időben satuba fogtam magamat, hogy még véletlenül se a szívemé legyen a szó. Legyek a jól megfontolt, nem üresfejű gondolkozó. Vessen meg a világ, de félek attól, hogy olyat hibázok amit nem tudok kijavítani. Tudom, hogy hibázni tudni kell, hogy később tanuljak belőle. De úgy érzem túl sok hiba van már a számlámon ahhoz, hogy csak elengedjem magam.
Néha a szavak amiket hozzám vágnak, olyan szinten gondolatba ejtenek, hogy nem csak egy gondolat hanem száz másik születik utána. Egész gondolatfüzér lesz ezekből, amelyek sokszor visszavisznek a kezdéshez és mindig ugyanoda lyukadok ki...
Nem kívánok mást csak nyugodt órákat, perceket, boldogsággal felitatott mosolyokat. Szabadságot,nevetést, jókedvet, egy olyan érzést, amit lassan kutatnom kell, keresni... mert nincs. Nem kapom meg magamtól.A minap kaptam meg az egyik tanártól hogy jajj így ne stresszeljek, meg úgy ne, meg hogy ezt így kéne azt meg másként. Ilyenkor egyszerre nevetek és dühös vagyok : más életében mindig könnyebb megoldásokat találni. Főleg olyan személyeknek, akiknek romokban van a saját életük. Azt hiszem lelkes tábor van már ebben az iskolában is akiknek ez a hivatásuk. Gusztustalan.
Amennyire sajnáltam, hogy vége lesz, most úgy érzem valóban szárnyakat fogok kapni, csak legyen meg az érettségim.
Nem lesz több kontroll és bájmosoly sem. Búcsút inthetek és azt hiszem nem leszek többé ellenőrzés alatt, egyes emberek részéről. Ez olyan löket, amire régóta vágyom.

Én vagyok a hibás az életem összes hibájáért.Túl sokat engedtem meg azoknak akiket szeretek. Megengedtem, hogy korlátozva legyek, megengedtem, hogy bezárjanak, tűrtem amit tűrhettem mert egy kapcsolat is ugyebár áldozatokkal jár...és érdekes, hogy néha úgy kirobban belőlem minden és megkérdezik miért csinálod még?
És nem találok válaszokat saját magammal szemben sem.Mintha egy rossz rejtvény lennék csak nincs hozzá kód.Szeretnék ezt,szeretnék azt...
egyszerűen csak élni.Lesz ahogy lesz,csak boldogság legyen az összetevő.Erre van szükségem nem arra ami most van.
Legszívesebben bezárkóznék és kikapcsolnám a telefonomat. Kiiktatnám az életemből az embereket, felejtsenek el ahogy vagyok,megszüntetném a kapcsolatot a szívemmel, kikapcsolnék és azt tenném amit akarok : festeni.
Vászonra akarom önteni,hogyan érzek, megakarom találni a kulcsot magamhoz ,mert teljesen elveszítettem a kontrollt az elmúlt hónapokban.Mintha kisiklana az életem...

Persze nem teljesen rossz és csak panaszáradat. Csak hajlamos vagyok ilyenkor a legrosszabbakat látni,mert ezek vannak túlnyomó részben.
Ottvannak bennem a rejtett kincsek is, és néha csak jó elővenni a fotót,nézegetni és elképzelni valami mást,hogy milyen is lehetne egy másik élet,más személyekkel.Milyen lennék én...?
De ezek csak illúziók.Ahogy visszatérek a valóságba, sokkalta rosszabb mert a cukorszirupos álmaim után ez az egész egy nagy fertő. 
Pestre akarok menni.Hiányzik.
Hiányzanak a kis terek, a Duna látványa, az,hogy érezzem ott még az élet is más...
Legalább van egy indokom, amiért még kitarthatok.


Ray.