Elkapni önmagam.

A nap a fák fölött ragyog,és a földre,ahol én állok,sötét árnyékokat vett.Ha felnézek,csillogást látok az ágak kereszttüzében...
A fák törzséhez nyomom a kezem.Olyan érdes..szinte sérti a kezem,mégis jólesik minden fát megérinteni.Mintha,mesélne nekem a múltról és engedné,hogy én is gondolkozzak,az én múltamról.A pillanatok peregnek és egyre többet érzek a hátam mögött,amiknek súlya van,és ez néha teherként rakódik rám.
Néha olyan nehéz,hogy le kell ülnöm.A fák mind susognak körülöttem,előttem egy tó.Vidám emberek zaja,lufik,majális.Örömteli pillanatkép,talán még mosolygok is,ahogy látom az embereket.
Nap és nap után,minden egyes éjjelen át,csak azon tűnödöm a hold fényénél,miként tovább?
Miként tehetnék újabb lépéseket,ezen a poros..ámde nem fénytelen úton?És hogy a következő lépés,talán tisztává teszi az előttem lévő utat?
Vajon minden por ami rárakódott,okkal történt? A múltamra a por úgy szállt,mintha már ezer meg ezer éve rajta lenne.A tökéletes védőréteg,ami elfed előttem olyan részeket,amiket jobb,nem mindig látni.Csak ha én akarom,akkor leseprem róla egy kicsit,egy aprócska részletéről,és máris feltudok idézni mindent,anélkül,hogy teljesen letörölném a port.
Ilyenkor jótékony is lehet a szürke réteg.
Csak próbálom elkapni önmagamat.
Futás,zihálás..és már ott is állok a tó szélénél.Még zihálok,de szemem megtelt már régen könnyel,ahhoz,hogy homályosan lássak.
Nem bánatból sírok,csak jó.Jó most kiengedi igy mindent.Olyan gyorsan történik minden,és annyira szeretném most lelassitani minden pillanatot.Megrémiszt,hogy homokként pereg az emlékezetembe a második év minden örömteli és könnyes perce.Minden olyan perc,mikor nevettem,szenvedtem és megint nevettem.
Minden perc,mikor valaki bátoritott,mikor mondott valami olyat,ami kirángatott egy pillanatra a falaim mögül.Vagy éppen azok mögé zárt,hogy gondolkozni tudjak.
Áldásnak tartom,hogy tudok gondolkozni a fájdalmakon,és a szeretet összes szikráján is.Áldásnak tartom,hogy tudok őszintén sírni.Őszintén könnyeket bocsátani,egy olyan dologért,ami mások számára talán nem fontos,talán olyan szokványos is..de én megtudom siratni,és eltudom engedni.Vagy csak szépen dédelgetve,magamba eltemetem.
Nem tartom magam jó embernek.Ezt senki sem tudja megváltoztatni bennem.És nem is hiszem,hogy kellene.Hiszen tisztába vagyok az összes hibámmal,és az összes elkövetett hibámmal is.A tettekkel,a szavakkal amikkel embereket bántottam meg,az őszinte sértésekkel,melyek bár lehet,hogy igazak voltak,mégsem kellettek volna.
Emlékszem minden egyes olyan dologra,amiket mások ellen követtem el,pusztán gyerekességből vagy önzőségből.Netán irigység.
Nehéz tökéletetlennek lenni ebben a világban.Főleg az én világomba,ahol mazoista módon,ostorozom magam,hogy a hibáimat ne nézzék el,igenis mondják szembe,és igenis fájjon,de tudjam,hogy megtettem és érezzem át,hogy másokat megbántottam.Hiszem,hogy ezzel a módszerrel,egyszer elérem azt a fajta célom,hogy...
elkapom a valódi önmagam.
Hiszem,hogy mindenkinek létezik magában egy második én.Egy második én,aki tisztába van az első én hibáival,és ez a második én,már jobb.Sokkal jobb.Egy önostorozó,egy igazi korbács.
Ez a lelkiismeret?
Néha kellenek a nagy szavak,hogy valami hipnótikus módon,higyjek bennük.És néha,eldobom őket,hiszen egyszerűen,pár szóval,vagy néma csenddel kilehet fejezni mindent.
Beszélni könnyű,ha magyarázkodni kell,valamiért.Főleg ha magam miatt,vagy magamért.És néha nehéz beszélni,ha az érzéseimről kell beszélnem őszintén,mert bármennyire is hihetetlen,vagy kevésbé realisztikus,de tény,hogy én egy olyan gépezet vagyok,hogy tudom,kinél mennyit és mit mondhatok.Úgy értve,hogy tudom,hogy mennyit akar hallani az illető,és mit nem akar.
Talán mondhatjuk úgy is,hogy nem merem felvállalni a véleményemet mások előtt,ez igaz is lenne,mert nem mindig van elég vér bennem,hogy megtegyem.Nem azért,mert nem tudnám megtenni,volt már rá példa,hogy sikerül..csak félek a következményektől,addig a pillanatig mig el nem hangzanak a szavak.
Az őszinteség szép dolog,szeretem.Közel áll hozzám,és részemnek tekintem.
De,hogy példával illusztráljam a helyzetet...
"ő ott áll,és tudom,hogy nem mondhatom ki,hogy dühös vagyok rá.Nem tudom miért,félek,hogy megbántom? Fogalmam sincs.Nem mondhatom el neki,hogy szeretem,vagy azt hogy nem.Nem tudom ki gátol meg,de valahogy nem tudom megtenni.Nem akarom bántani? Meglehet.Jobb másnak panaszkodni róla..elképzelhető.Most azonban,utánam kiálltva megálitott a folyóson.
-Haragszol rám?-kérdezte.
És ahogy a szemeibe néztem,elnevettem magam.Nem,nem haragszom rád.-diktáltam fejben a számnak a kegyes hazugságot.És a szívem hatalmasat dobbant.
-Igen.-halk volt és bizonytalan válasz.Mosoly bújkált mögötte.
-igen?-kérdezett vissza kérdőn.
Szemébe meredve,mondtam ki.-Igen haragszom rád.
És abban a pillanatban,úgy éreztem erős vagyok.Erős,mert ha megkérdezi miért,felelni fogok rá.Megmondom,hogy szemetül viselkedett,megmondom,hogy vérig sértett,és megszoktam tőle,megmondom neki,hogy egy utolsó szemét.Vártam,hogy kiprovokálja belőlem az elmúlt hónapok dühét,de nem tette.Bólintott,tudomásul vette.És már ott sem volt.
Utána néztem,talán tényleg tudja?"
A gondolat,újabb könnyeket csalt a szemembe.Eltelt ez az év.
Mindent bepótolhatok az utolsó hetekben,ezt vallom.Még muszáj hajtanom magam,még muszáj kicsavarnom magamból,azt a fajta énem,amit megakarok még mutatni,hogy emlékezetes legyen,mert az igazság az,hogy utálják a "depressziós" énem.Utálják,ha egy kicsit is beszélek olyanról,ami számukra tabu.Lásd halál.Utálják.
De úgy vélem,jobb beszélni róla,mint csendben félni tőle.Lehet,hogy én vallok hülyeséget...és már megint mások miatt kéne,ezt a részem takargatni.De nem,nem fogom.
Igenis,ha van olyan ember,aki végre nem fél szembenézni az élet végességével,azzal beszélgetni fogok róla.Mert nem kell mindenkinek zárkóznia.
Mindent be kell hoznom az elkövetkező egy hétben.Egy hét.Öt nap.Micsoda..?
Hideg van,fázom.Lassan felállok és távozok a tótól.Az agyam zakatol.
Ma bevállaltam mindent,ami eddig gondolatban sikerült,de tettekben sohasem.Elengedtem magam.Milyen egyszerű ez! Nem gondolkoztam a szavakon egy percig sem,
nem törtem a fejemet,hogy megmerjem-e tenni.Nem én,miért is?
Most a gondolatok lágy és könnyed felhőként lebegnek bennem,az érzés,egyetlen mosolyt vált ki belőlem.
Elkaptam önmagam.