Heaven.

Esős nap volt,emlékszem...Hiszen minden ilyen nap igy kezdődik az ember életében.
Zuhog az eső,és az élet valahogy borzalmas.Nincs benne fény,vagy színek.Szürke minden.És borzalmasan sivár..
Csak tengődtem az utcán,nem volt kedvem semmihez.A munkám várhat,és én magam is várok.Csodára? Ezt még magam sem tudom.
A padok víztől fénylettek,pedig milyen jó lett volna leülni és nézni,ahogy a forgalmas utakon,az autók kerekei fröcskölik a jéghideg vízet.Elmélázni azon,hogyan süllyedhettem ennyire le,és gondolkozni azon,hogy az élet önsajnálatok végtelensége is lehet..
Most azonban még ehhez sem volt kedvem.A parkokban sehol senki,mindenki valahol bent volt.Az eső csak az én fejemre hullott szüntelen,és az esernyőm összecsukva lógott a kezemen.
Csuromvíz voltam,de ez sem gátolt meg abban,hogy tovább bolyongjak céltalanul.Hazamenni semmiképp sem akartam,mivel onnan jöttem el,és nyilván nem véletlen.
A szürkeség bezár a falak közé,amik előbb utóbb...
Az eső illat beférközött az orromba,és mosolyogtam.Nem,nem egy önfeledt,boldog volt ez,hanem egy megfáradt,megtépázott nő mosolya,aki csak fáradtan mosolyog,tudja mi van mögötte.Milyen terhek vannak a vállán,milyen súlyosakat cipel...
Az önsajnálat mocsara teljesen körbevett,és én csak süllyedtem benne,engedtem,hogy minél lentebb és lentebb merüljek ebbe,hiszen ha más nem,legalább ez lekötött.Az önostorozások végett,milyen jókat is sírtam,milyen jól esett ott vacogni az ágyon,és sírva merengni azon,hogy mennyi baj ért.Mennyi minden hiba csúszott az életembe és még a szerelem sem az igazi.
Egyszóval önrombolásból jeles lettem,egy hét alatt fejlődtem erre a szintre.Büszke lehetnék rá?Kötve hiszem.Erre aztán főleg nem.
Egy könyvet írok,valójában író lennék vagy mi a szösz.De alkotói válság lépett fel nálam és ez az őrületbe kergett.Több,mint az őrületbe,hiszen ez olyan fontos számomra,és most pont most,mikor már nem sok hiányzik ..megakadtam benne.Nem tudom tovább írni.A tehetetlenség csak dühöt okoz nekem,ami később agresszióvá vált,és megnyilvánult minden egyes mondatomban.Mindenkit és mindent okoltam csak azért,hogy valamelyest a feszültség szűnjön bennem,de ez ..nem következett be.A tombolásaim,akár a hurrikánok.Csak kiabáltam és szórtam széjjel a papírokat..
Aztán..egyik tombolásom végett,csak láttam,hogy elmegy.Lelépett.Bevágta az ajtót és búcsút sem mondott.
Kiabáltam,és azt gondoltam,ugyanmár..visszajön.Hiszen ezt nem teheti meg velem ő is!Milyen egy rohadék és szemétláda..
De nem jött másnap,és azután sem.Még hittem benne,hogy bejön majd az ajtón,és mindent megbeszélhetünk,de nem.Ő tényleg elment,és sem egy telefon,sem egy másik üzenet,sem semmi.
Nem fog mégegyszer belépni az ajtómon és nem fog mégegyszer..szeretni.
Minden az én hibám volt,és ez mégjobban bántott,mint az írói válságom.Nem csak,hogy ez,mostmár a párkapcsolatom is romokban,sőt tényleges válságban van,bocsánat, volt.Mivel megszűnt.
Ez volt pár hete.Azóta az életem fenekestül felfordult.Minden csak szürke szürke és szürke.Borzalmas.Ha nagyon nagyon ragaszkodnék a formalitásokhoz,mivel író vagyok,megrendezhetném csuklóból a halálomat.A szalagcímeken ott díszeleghetne a felirat,hogy öngyilkos lett a fiatal írónő...
Milyen..humortalan és morbid.És sablonos,hiszen minden könyvben szinte,ha drámáról és tragédiáról beszélnek,ezt értik az alatt.A drogokat,az önpusztítást és a hirtelen történt öngyilkosságokat.
Már ez sem megy...
Úgy döntöttem,eleget méláztam,és hazaindulok.Otthon ismét előkapnak a rohamok,és valamit majd csak kezdek magammal..meg ezzel az egésszel.Lehet,felbontom a szerződéseket,hiszen nem haladok,így meg feleslegesen várnak rám.Áhh.
Az eső kezdett elállni.Az útszéli pocsolyákban láttam magamat,és meglepően egy másik arc tekintet vissza rám.Volt pár hasonló vonás,de ez az arc,több volt,mint komor vagy szomorú.Életunt volt.Már csak néhány méter választott el a házamtól,mikor egy taxi leparkolt előtte.Ki a csoda...?
És kiszállt.Ő.Egyenesen rámnézett,és úgy éreztem,ez valami álom,és nem sokára úgyis vége.Ilyen nincs.
De mosolygott és egy csokor rózsa volt a kezébe.Rózsa...milyen figyelmes.
Első gondolatként átsuhant az agyamon,hogy aztán én nagyon leteremtem őt.Azonnal.Mit képzel,hogy most felbukkan?És hogy mert egy szó nélkül elmenni?Mit akar már?
A düh elöntött.Velem aztán ne játszon senki se.Még ő sem.Számára is léteznek szabályok a rohadt életbe!
Láttam,hogy elindult felém.Közelebb és közelebb.Hibátlan megjelenése,mosolyt csalt az arcomra.Sokkal helyesebb,mint az emlékeimbe.Bár ott már minden fakult és unt.
-Szia.
Hangja határozottan csengett,és mosolygott.Csodálkoztam,hogy hang jött ki a torkomon.
-Szia.
Néztük egymást.Bámultam őt,és ő is engem.Gondolatba százszor bocsánatot kértem tőle,és elmeséltem,mennyire sajnálom.Megmutattam neki az emlékeimet,hogyan is történt minden,és mi volt azóta velem...
Ő sem szólt sokat,talán értette,vagy sejthette min jár a fejem.
Aztán..
megöleltem őt.Nem kellettek szavak,bocsánatot kértem így,és ő megbocsátott.Nem szoritottam őt görcsösen magamhoz,hanem csak azt akartam,hogy érezze,hogy minden sejtem,minden molekulám szereti őt,és legszörnyűbb,elvesziteni őt.De ..néha kell az a bizonyos szünet,hogy rájöjjünk arra,hogy ami értékes,és fontos,meg kell becsülni.Mert van ,hogy már nincs..
és késő mindenféle bánat.
Csak mosolyogtam rá.Megfogta a kezem és bementünk a házba.
A virágot vázába tettem és kéz a kézbe kimentünk a hátsókert teraszára.Az idő kellemessé vált,csak picit fújt a szél.
A nap viszont ragyogott felettünk.Mintha a színek robbanásra készen lettek volna,és már fel is robbantak.Színpompás virágok,és gyönyörű kék az ég.A pázsit ragyogó zöld,üde és friss.
Mintha az eső és a viták meg sem történtek volna.A dörgő és villámló ég,csak a képzeletembe volt,a sötét borús felhőkkel egyetembe.És hol van az már,mikor összevitáztunk?Kitudja..
Megölelt,és éreztem.
Csak egy csipetnyi mennyország kell ahhoz,hogy valójában megmutathassuk mit érzünk és kik vagyunk...